Egri Gárdonyi Színház

   Nem értek egyet Kácsor Zsoltnak, az állami színházigazgatók kiválasztási módját bíráló jegyzetével, melyet a Népszabadságban tett közzé január 22-én, a hétvégi lapszám harmadik oldalán. Alábbiakban az egyet nem értésemet fogom – Kácsort méltán megillető – tisztelettel elemezni és indokolni, mert Ő nem egy akárki újságíró, hanem a legjobbak közül való. Mégsem értek vele egyet, amikor azt kifogásolja, hogy manapság kis hazánkban elsősorban és leginkább ,,fideszhűnek”, illetve mindig a kormánypárthoz dörgölődzőnek kell lennie ahhoz, hogy, valamelyik állami fenntartású kőszínházban, ötéves direktori megbízást nyerjen el. Állítására példának az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató állásának mostanság zajló pályázatát említi.

   Azt gondolom, hogy az állítás és az általa vázolt helyzet nem valós, sőt, a kifogásolóknak eleve nincs igazuk. Ugyanis maga az egész közfinanszírozott színházrendszer rossz, igazságtalan és közgazdaságilag nonszensz. Más szóval és elnézést a tréfáért: egy döglött lovat vizsgál és arról értekezik, hogy nem illik rá a szerszám. Mielőtt részletes érvelnék állításaim megerősítése érdekében, majd pedig elmesélném a három, egri pályázó személyi és szakmai habitusát, eddigi munkásságukból eredeztethető alkalmasságukat, természetesen ahogyan én látom – a nézőtérről - hadd kezdjem egy nem színházi példával.

   Évekkel ezelőtt egy műcsarnokbéli kiállításon láttam valami elgondolkodtatót. Ahogyan sétáltam a kiállított műalkotások között, egyszer csak meghökkentem, mert nem értettem, amit látok. Két, hosszú, fehér, afféle gyomorban oldódó gyógyszerkapszulát láttam a földön, egymásra keresztben, az eredetinek úgy százszoros nagyításában. Néztem rövid ideig, fitymáltam, csóváltam egyet és továbbléptem. Ám ha e két kapszulát egy köztéren, állványon, szoborként látnám viszont, akkor már felháborodnék, hogy miként merik így a döntéshozók az adóbefizetéseimet efféle méltatlannak ítélt dologra költeni. Mert én bizony sehogy sem hinném el, hogy a két kapszula értékes műalkotás.

   De vissza színházhoz. A szovjetek által megszállt Közép-kelet Európában, így nálunk is 1949-51. között minden kőszínházat állami tulajdonba vettek, a színészeket pedig közszolgálatba, havi fizetéssel, amit akkor is megkaptak, ha nem volt elég pénz az előadások jegybevételéből. Kiegészítette ezután állandóan az állami költségvetés. Innen datálódva a magyar színházak többé nem függtek – mint előtte, úgy 300 évig – a néző tetszésének kényétől és kedvétől. A színházaknak évi költségvetésük volt, amiből meghatározott számú bemutatót kellett színrevinniük. Cserébe az állam szigorú módon ellenőrizte azt, hogy milyen színdarabokat, milyen hangvétellel, milyen társadalomnak szóló üzenettel adtak elő. Ez persze nyilvánvaló cenzúra volt, de lényegében nem különbözött például a francia Napkirály udvari színházának ellenőrzésétől.

   A színházak vezetése gyorsan és lényükből fakadó természetességgel, kreatívan alkalmazkodott az állami irányítás aranykalitkájához, mert meghozta azt, amit évszázadokon át vágytak és sosem reméltek megkapni, az előadások színrevitelének és nem utolsó sorban a színházi emberek létének kockázatmentes biztonságát. Az Állami Számvevőszék részletes elemzése szerint 2010-ben a vidéki magyar színházak működésének állami támogatás-aránya 74% volt, a jegybevétel pedig 12%(!). A számok világosan mutatják, hogy ma egy magyar színház működése egyáltalán nem függ a közönségtől. E tény egyszerűen felháborítóan abszurd, mert így lényegében nem függ a sikertől sem! Eredményességének nincs semmilyen kockázata. Ez egy közgazdasági nonszensz! Egy-egy színház állam az államban. Vezetője kegyúr és kényúr, aki megbízatása lejártáig azt csinál, amit akar. Kiállíthat akár egymás után olyan színdarabokat, amikről még a bérletes nézők is elmennek az első felvonás után. Rákényszerítheti bármekkora baromságokra színészeit a modern színjátszás ürügyén. (Pl. Zsótér I. Velencei kalmár rendezése, melyet több hivatásos kritikus az egekig magasztalt). Kísérletezhet olyan rendezésekkel, amelyek ugyan a színházi ,,szakma” berkeiben ünneplik őt, de a közönség dohogva, értetlenül távozik az előadásokról.

   Tehát a fentiek alapján azt mondom, hogy abszolút mindegy egy színház igazgatójának a személye és az se számít, hogy melyik párthoz kötődik, ameddig a jelenlegi, állami mecenatúra átkos jóvoltából nincs arra kényszerítve, hogy alázatosan szeresse, dédelgesse, sőt tanítgassa és főként maradéktalanul kiszolgálja közönségét. Mert én, mint adófizető polgár elsősorban ezt várom el! A többi pedig nem érdekel.

   Végezetül az egri színidirekció pályázatáról konkrétan: Hárman pályáztak.

Az első, korábban színész volt, majd az egri bábszínházat igazgatta. Megbízatását egy ciklus után nem hosszabbította meg a megyei közgyűlés. Ezután politikai tüntetéseken és önálló előadóesteken, gúnyolódó performanszokban tűnt fel és politikusokat gyalázó könyveket írt.

A második, sikeres és díjazott balettművésznő, koreográfus, aki nem színész, nem rendezett színdarabot, nincs színházvezetői gyakorlata, képesítése.

A harmadik: sikeres, tapasztalt színész és rendező, megfelelő képesítésekkel. Vállalkozóként a társával két évtizede (!) – politikai széljárásoktól függetlenül – az egri nyári színpadi játékok sikeres szervezője, rendezője – üzleti alapon.

Az első pályázót a megyei közgyűlés illetékes bizottságának egyetlen tagja sem támogatta, a másodikat már négyen a kilencből. A harmadikat pedig mindenki egyhangúan támogatta.

Radó István

Zömében középiskolásokkal volt tele a színház, amikor megnéztem ezt az előadást, ezért némi értetlenkedésre és a mozikban szokásos zajongásra számítottam. De örömmel be kell vallanom, kellemesen csalódtam a fiatal publikumban, mert látható módon együtt lélegeztek az előadással, értették és úgy tűnt élvezték a színházi világot, melyet Máté Gábor rendezése állított színre eléjük. Pedig bevallom, e rendező korábbi munkáját, a Csörgess meg-et, én nem sokra becsültem. De mégis, ez az előadás lekötött, egészen a második felvonás végéig, mert az utána következő, nyúlfarknyi harmadik, na az szerintem oda nem illő módon, inkább a ,,kutyáké” volt. De nem szaladjuk annyira előre. Vegyük előbb magának a darabnak kiválasztását, annak okát, indokát, jogosságát.

   Hát nem. Indokolható okot, azt nem találtam, amiért ezt a darabot a XXI. század elején elő kellett volna venni. Nem láttam értelmét, hogy a XIX. század végi, végzetesen elszegényedett, deklasszálódott kisnemesi réteg, az ún. dzsentrik önző, sőt önpusztító és mindent kihasználóan élősködő életét újraidézzék. E darab a társadalmilag lassú pusztulásra ítélt parazita dzsentriken, az emberi silányságon, becstelenségen és ostobaságon kívül tulajdonképpen nem mutatott fel semmit, ami jó, szép, alkotó és értékes az életben. Ezek az avítt figurák soha nem építették volna fel a gyönyörű, díszes, eklektikus Budapestet. Ezek a simlis selejtemberek csupán a néhai Nagy Endre kabaréinak gyakori gúnyoltjai voltak csupán. Nem ők találták ki és teremtették meg a Csepel Műveket, a MÁVAG-ot vagy a híres Goldberger Textilgyárat, az akkor világszínvonalú mezőgazdasági gépgyártást és például a sugárúti Párisi Divatcsarnokot. Nem ők tervezték és kivitelezték az Országházat és a többi pazar, azóta is arculat-meghatározó középületet szerte az országban. Összegezve: ezek a selejtemberek csupán torz emlékei, de nem jellemzői és meghatározói voltak egy valaha volt fényes kornak, a Milleneumi időknek. Egyszóval: nem érdemelnék a felidézést.

  A néhai Csiky és a jelenkori Máté színdarabja mégis nézhető, sőt élvezhető színielőadás. Ennek oka elsősorban a kiválóan teljesítő színészeknek köszönhető. (Na nem mindegyiknek.) Engedtessék meg nekem, hogy (szándékosan) nem szereposztási rangsorban értékeljek, mert a tehetség, az bizony még epizódszerepekben is fel-, sőt kitűnik, ezért előbb ők érdemelnek figyelmet.

   Sata Árpád, ez az utóbbi években méltatlanul háttérbe szorított, sőt, mondhatni, átmeneti jelentéktelenségre kárhoztatott kiváló színész elég, ha megjelenik a színpadon. Tesz néhány kézmozdulatot és ahogy áll, ahogyan végigsimít az arcán, arra oda kell figyelni. Csak rá, senki másra, sokáig. Komikus, tragikomikus és feledhetetlen. Ezt hívják színészi tehetségnek. Ez nem tanulható. Ez születik és van. Méltó színvonalú társa, szerepbéli felesége, Fekete Györgyi, akiről ugyanez elmondható, sőt, talán még több. Fekete Györgyi elképesztően sokoldalú jelensége az egri színpadnak. Szinte mindent el tud játszani és annak ellenkezőjét is, de ha épp megbízást kap, akkor még jelmeztervező is. Venczel Valentin dettó. Ő is a színészi talentumához képest csupán egy apró, nyúlfarknyi szerepben tűnik fel a második felvonásban, ahol vehemensen kártyázik és mond, tán két rövid mondatot. Ez is csupán egy segédszínészhez illő feladat lenne. De néki ez nem számít. Venczelre mindig, minden darabban oda kell figyelni, mert jelen van. Mert aurája van néki.

   Furcsa módon ilyen aurát Kaszás Gergő körül most nem érzékeltem, pedig az ő megszokott ,,manírjai”, jellegzetes, egyéni modora, magatartása, olykor már-már szépnek ható, groteszkül emberi csúnyasága igazán figyelemfelkeltő. Kaszás ritka különös színészjelenség amúgy. És mégse. Molnár Ferenccel szólva: nem viszi el hátán a darabot. Ugyanúgy nem viszi el, mint az első felvonásban főszereplőnek számító Bozó Andrea se. Ő egyébként talán a színház legsűrűbben foglalkoztatott színésze az utóbbi években. Úgy vélem, hogy nem igazán megérdemelten. Pedig mindig igyekszik, láthatóan a lelkét is kiteszi… Igaz, Moliére óta szokásos és érthető, hogy a színházigazgató felesége mindig jó szerepeket kap. No de ennyit? Egyébként jó, igyekvő színésznő lenne. Arca, alkata többször is jól illett szerepe megformálásához. Kellemesen nézhető volt. De karaktere igazságtalanul sokat volt foglalkoztatva a többi, hozzá hasonló színésznőre nézvést méltatlanul, ami óhatatlanul nyomot hagyott játékán.

   Mészáros Sára és Mészáros Máté is megtett mindent, amire szerepe diktálta és mégis, picit kevésbé tűnt hitelesnek. Főleg a Máté. Nehezen hittem el, hogy ő akkora simlis gazember, amekkora és hogy kizsarolja mostohaanyjától a lányát magának, feleségnek, hogy azután átjátszhassa gazdag barátjának, akit amúgy állandóan az orránál fogva vezet. Sajnos nem volt annyira utálni való gazember, hogy karaktere elvigye hátán az egész második felvonást. Pedig szerepe erről szólt volna, csak hát kellő jellemábrázoló erő híján… Másfelől igen, azt elhittem Vajda Milánnak a málészájú, ámde kőgazdag birkatenyésztőnek, hogy olyan egy buta, akit tartósan meg lehet vezetni.

   A további szereplők már nagyobb csalódásokat okoznak: Bartsch Kata nem volt eléggé cinikus és kihasznált feleség, Szabó Emíliának nagyon szűk és nem ráillő volt a cselédszerep, pedig ő – szerintem - biztosan többre termett. Végül pedig Görög László és Ötvös András, ők csupán egy-egy lendületes színpadi harsánynak tűnnek. Pedig ,,baromira” törik magukat. Túlontúl hangosak és túlzottan igyekvők. Görög a maga módján. Csak hát ő mindig egyféle. Minden szerepben egyforma. Laza, topis, kissé ápolatlan, kócos, borotválatlan, könnyeden bohóckodó és komolytalan. Hát, valóban és voltaképpen a színészi hitelességgel van itt alapvető gond mindkettőjüknél. Ötvös András is elszántan, mindent bevet a színpadon. Hanggal, erővel és lendülettel bőven bírja. Túljátssza a szerepét. Ezen azért lehetne segíteni, mert Ötvös András például reményt keltően talentumos színész. Lehetne számukra is jól illő szerepeket találni. Ha ez ebben a színházban és általában, gondos rendezői szándék lenne… Sajnos ez az utóbbi években nemigen volt tapasztalható.

   Megfigyelhető, hogy ebben a színházban az igazgatón kívül csupán két-három, állandó név merült fel rendezőként. A kiszámítható sikert azonban legtöbbször csak az igazgató biztosította be magának. A legdrágább, a legtöbb szereplős színdarab előadásával. E gyakorlat – szerintem kizárólag akkor jogos és tisztességes – ha egy magánvállalkozású színházról lenne szó. Ám, ha az adófizetők pénzén ,,művészkedik” egy színidirektor, akkor kötelezően tisztességes – volna – az önkorlátozás és a közönség tisztességesebb kiszolgálása. Mert a színjátszás – úgy gondolom – nem csak művészet, hanem szolgálat is. A közönség lelkének, szellemének, vágyának szolgálata. Ez a színház ősi, kötelező hagyománya az utcai ,,commedia del arte”, manapság sokszor elfeledett követelménye is - volna.

   Különben ez a darab két felvonásban alapvetően sötét vagy inkább piszkosfekete, majd a harmadik rövidben, meg érthetetlenül és indokolatlanul piszkosfehér. Két felvonáson át mindenki sötét ruhában lompos, azután meg ugyanezek, érthetetlen és csonka szövegeket mormolva fehérekké váltak. Számomra tehát nem volt értelmezhető a harmadik felvonás, ezért nem is írok róla többet. Utólag megnéztem e felvonás szövegét és amennyire emlékszem a látottakat összehasonlítva, a rendező és a dramaturg szövegtörlő ceruzája alaposan elkophatott…

  Rosszkedvű végszóként (azaz gondolatként) írom le: Az a bajom ezzel a darabbal, ami az egész mai, egri színjátszással: Eltűntek a szép, ápolt, élvezhetően bámulható, olykor csodálható emberek, a gáláns férfiak (köztük a színészbölények) és a vonzó, érzéki, sőt titokzatos (del)nők a színpadról.

   Csak remélhetem, hogy nem örökre.

Radó István 

 Szakcsi Lakatos Béla – Csemer Géza Cigánykerék musical az egri GárdonyiGéza Színházban

Ez a Cigánykerék rossz darab! Nem ajánlom senkinek.

Nem azért rossz, mert hiteltelenek a szerepek és a szereplők.
Nem azért rossz, mert alig hihető, életszerűtlen a történet. Azért rossz, mert Szakcsi Lakatos Béla zenéje felismerhetetlenül jellegtelen és dallamhiányosan vacak.

Egyszóval ebből a produkcióból az hiányzik ami a zenés darabokat sikerre viszi: maga a dallamos zene. Márpedig jó, könnyen megjegyezhető dallam nélkül nincs mjűzikel, se operett. Ez utóbbi egykoron akkor volt csak sikeres, ha a bemutató másnapján dallamait már fütyülték az utcán a korabeli inasok, cselédek, kocsisok. Hát, kíváncsi volnék, hogy a Cigánykerék csupán csak egyetlen dallamát vajon ki tudná elfütyülni a nézők közül?

Szakcsi Lakatos Béla -  úgy látszik - nem akart cigány dallamvilágot idézni, a dzsessz, amit pedig elismerten művel, mint zenei irányzat, ilyen színpadi műfajba nem való, másra meg egyszerűen nem volt képes.

Miért? Talán azért mert ez a botcsinálta zeneszerző a lelke mélyén rég elutasította azt a cigányzenét, amit itthon és külföldön oly régóta szeretünk és soha el nem felejtünk. Félreértés elkerülése végett, én Bihari, Csermák, Lavotta, Csenki Imre és társaira, Jákó Verára, Bangó Margitra gondolok, no meg a Monti csárdásra,  Repülj fecskémre és még sorolhatnám.

Ma már a cigányság zöme – na nem éppen néhány ,,széplelkű” szociográfus szerint – kialakította és konzerválta az ún. társadalmon-kívüliség szubkultúráját. E kultúra zenei megnyilvánulása már régóta egy nagyon alpári, nagyon agresszív, afro-amerikai rapp-re hajazó, primitíven dallamtalan, ámde szinte kizárólag a cigányság körében elterjedt, ún. roncskultúra-szerű megnyilvánulás. Ezért talán azt megértem, hogy miért ilyen lett a Cigánykerék zenéje, amilyen. Színpadképtelen.

A fenti állításaim bővebb kifejtését talán kezdjük a hiteltelen és hamisan megformált szerepekkel, karakterekkel. A szereplők többsége nem beszélt és nem viselkedett cigányul úgy, ahogy manapság például Budapesten a VIII. kerületben teszik. Sőt, a rendező meg se próbált valami eredeti szerepidentitást megvalósíttatni a cigány szerepbe kényszerített színészeivel. Az elképzelés és próbálkozás, hogy ha cigányokról van szó, akkor Szegvári Menyhért rendező csak a ,,nyóckerben” gondolkodott, világosan mutatja és bizonyítja a rendezői szűklátókörűség, fantáziátlanság – röviden alkalmatlanság – tipikus példáját.

A szeplőkről: Szeretem Nádasy Erikát a színpadon látni és tehetséges, sokoldalú művésznek tartom, de hogy semmi cigányosat nem találtam benne, az valahogy jellemző a darab történetének erőltetetten hamisságára. Ugyanez ismételhető a Hüse Csaba által megformálni próbált naiv festőre, no meg a Kanta bokszolót alakító Ötvös Andrásra. A többi, züllött, köznapi cigányt alakító színészre sajnos egységesen jellemző volt az olcsó, hamis hiedelmekből építkező, szegényes és hiteltelen karakterformálás. Ennek ellenkezője látszott – érdekes módon - azokon a szereplőkön, akik nem cigányt játszottak ,,csak” karaktert. Pl.: Fekete Görgyi؎Saárossy Kinga proliduó, Kelemen Csaba, a rasszistának látszó apa, nem utolsó sorban pedig Szabó Emília, ez a nagyon bájos és tehetséges üdvöskéje az egri színpadnak.

Nem mellékesen itt jegyzem meg, hogy míg az USA-ban az afro-amerikai öklözők manapság túlreprezentáltak, addig ez itt K-Európában egyáltalán nem tipikus. Így tehát a Cigánykerék szüzséje is csupán egy gyenge képzelgés és utánérzése valami közepes amerikai tv-filmnek. Szintén nem mellékesen rögzítsük: a k-európai cigányság és az afro-amerikaiak sorsa között szinte semmilyen azonosság nincs és soha nem is volt.

A Cigánykerék zenéje az, ami a története? Hamis helyzetábrázolásra ráerőltetett stílustalanság.

Kár érte, mert egy jó, őszinte és mai cigánytörténet nagyon a színpadra kívánkozik.

Kár, hogy ilyet nem talált meg az egri színház vezetése. Tessék tovább keresni!

Radó István

Csörgess meg! Egész estés, semmiről sem szóló jelenetek az egri Gárdonyi Géza Színházban, Máté Gábor rendezésében

Néhol és ritkán tréfás, gyakorta inkább alpárian vicces vagy csak annak látszó, ám de általánosan trágár, közönséges nyelvezetű ez a színdarabnak nem mondható, két felvonásos jelenetsor, amit láthattunk. Mondom jelenetsor, mert cselekmény, történés ebben az előadásban nincs egy fikarcnyi sem. Az ún. altesti humor és kiszólás, utalás az jelen van, mert e ,,műfajba” még ez is belefér. A tény, hogy a darab szereplői mégse mennek le ,,kutyába”, annak tudható be, hogy a rendező legalább teret és lehetőséget ad színészeinek a játszásra, a jó értelmű komédiázásra. Hagyja, hogy megmutassák helyzet- és karakterteremtő képességüket és néhányan az ehhez szükséges tehetségük nézővonzó villanásait.

Hát igen, látszik, hogy a rendező, Máté Gábor a jelenkori magyar színjátszás ,,no name” második vonalát képviseli csupán, de azért és voltaképpen színész volna ő és ezért (is) lehet benne annyi becsület kollégái iránt, hogy lehetőséget teremt a színészi játékra. Ezt tartom egyébként egyetlen közreműködői erényének e darab kapcsán.

A ,,színdarab” prospektusából nem derül ki, hogy ki írta a szöveget, melyet az összefüggéstelenül következő jelenetekben a névtelen és alkalmi szerepváltó szerepelők mondanak. A kommunikációs ürügy nyilvánvalóan a mobiltelefonálási szokások és az azokból következő, tipikus élet- és konfliktushelyzetek, napi gondok, praktikák, félreértések, összetűzések, avagy és főleg az intim szférák figyelmetlen kitárulkozásai.

E szabados, bárki által igényelhető és használható kommunikációs kortünetre - a mobiltelefonálásra - reagálva lehetett volna akár egy kiváló karaktereket bemutató történetet alkotni. Benne szeretetet, gyűlöletet, lelki és testi rútságot, valós problémákat történetfolyamban összeállítani. Persze ehhez kellett volna egy Molnár Ferenc vagy még inkább és például egy Spiró György…

Nem lett. A néző nem kapott sztorit, pedig fizetett érte. Nem volt ki megírja. Nem tellett az alkotói tehetségből – alkotó híján…

Mégis siker volt. Na nem kirobbanó, fergeteges, katarktikus, mindent elsöprő, csak siker. A nézőtér tele volt, akadt olykor egy kis ványadtan nyíltszíni taps és a végén háromszor is kijöttek meghajolni a színészek. (Harmadszor azért nem kellett volna…) Mert a darab sikere ezúttal kizárólag őket illette. Ők érdemelték ki. Persze nem egyenlő arányban, mert ez így szokott lenni.

Két príma komédiást érdemes először is megemlíteni: Fenyő Ivánt és Mészáros Mátét.

Nem túl príma komédiásként, ám tisztes helyzetkomikusként megérdemli a megemlítést Görög László, akinek egy késő esti televíziós történelmi sorozat narrátoraként elkövetett ostoba stílusa nem mentség, bár feledhető, Ötvös András és Járó Zsuzsa. Némi csalódást okozott: Kaszás Gergő, Hüse Csaba és Bozó Andrea. Az első kettő azért, mert ők egyébként tehetségesek, de most egyszerűen kevesek voltak, vagy nem hagyták őket játszani, az utóbbit meg kár magyarázni.

Egyszerűen utálom azt, hogy bemegyek egy színházba és csak a csúffal, a torzzal, a bunkóval és a deviánssal találkozok a színpadon. Mindazzal, ami az életet csak lehúzza, bemocskolja és megbecsteleníti. Máté Gábor, a közepes aktor és alkalmi rendező, pinabubusként biztosan jó teljesítményt nyújt, amit egy nemrég elhunyt tv-s műsorvezető hölgy részletesen megírt, ám ez még nem ok arra, hogy undordarabot okádjon elém, a színpadra.

Radó István

Polgárpukkasztás meg parasztvakítás

Kertész Lilly-Fábri Péter: Látogatók, új színdarab az Egri Gárdonyi Géza Színházban, Blaskó Balázs rendezésében

1944 kora nyarán Egerből és környékéről összegyűjtött, majd intézményes körülmények között kirabolt a Magyar Állam akkori rendfenntartó, vidéki erőszakszervezete, a Magyar Királyi Csendőrség 3400 zsidó származású magyar állampolgárt (túlnyomórészt gyermekeket, nőket és öregeket, mert a munkaképes férfiakat más korábban a a Magyar Királyi Honvédség úgynevezett munkaszolgálatos századokba sorozta és kényszermunkára hurcolta, később nagy részüket megölte) és őket szekéren, majd gyalog előbb Kerecsendre hajtotta, majd néhány nap múlva tovább Maklárra, ahol azután zárt marhavagonokban, négynapos, élelem és víz nélküli szörnyű utazás után az auschwitzi megsemmisítő lágerbe szállította. A megérkezést követő órákban szétválasztották őket munkaképesekre és elpusztítandókra. Ennek következtében a 3400 ember kétharmadát azonnal meztelenre vetkőztették és zárt kamrákba terelték, azt mondván nekik, most zuhanyozni fognak, ám víz helyett, halálos gázt árasztó kristályokat szórtak be a plafon nyílásain keresztül, amitől a bezártak (nők, gyerekek, öregek) szörnyű kínok között lelték halálukat. Ezután a hullákat kiskocsikra rakták és azt áttolták hatalmas kemencékbe (krematóriumokba) és ott jeltelenül elégették őket.

Több, mint 400 000 magyart hurcoltak el és öltek meg alig három hónap alatt. A vidéki zsidó származású lakosságot teljes egészében. Ennek következtében és lényegében lerombolták, megsemmisítették nemzetünk modernizálódott polgári kultúráját, társadalmát, szellemi és anyagi vagyonát. Eltüntettek több, tehetséges generációt, műveltséget tudást, tapasztalatot, emberi, szellemi értékek tömegét. E magyar genocidium talán száz évre is visszavetette hazánk vidékfejlődését és modernizációs befogadó készségét. Bűnbakká és hullarablóvá vagy ,,csupán” néma cinkossá tette az egész magyar társadalmat. E rettenettel való őszinte és fájdalmas kollektív szembenézés mind a mai napig várat magára. Még egy méltón megemlékező szobor vagy más emlékmű sem áll a városban sehol. (Igaz, Gyöngyösön sem, ahol pedig az áldozatok száma dupla annyi volt, mint Egerben.)

Ami maradt az emberek jelentős részének emlékezetében az inkább a gonosz emlékű, leginkább a bűntudatot tápláló, sunyi antiszemitizmus, avagy az emlékezetkiesés, a spontán lobotómia…

Ez a szörnyűséges és borzalmas népirtás még csak 66 éve történt.

Mint írtam, nincs róla méltó emlékmű Eger városában. Csak ez a színdarab – egyenlőre.

Tudom, hogy nem így kellene kezdeni egy színházi előadásról szóló írást.

Tudom, hogy nem mindig az elmesélt történet a fontos, hanem a színházi varázs, az emberi színjátszás sokszínűsége, a karakterek, az érzelmek megformálásának megteremtése, csodája.

Tudom, hogy az érzelmek, indulatok, vágyak által keltett feszültségek megszületése, azok felerősödése, majd kioltása, újrakeltése a fontos egy színház nézője számára.

Tudom, hogy akkor igazán jó egy színdarab, ha sikerül érzelmileg is átélni, megérteni és többször is emlékezve felidézni a színpadon látottakat.

Tudom és üzenem minden olvasónak, színházszerető egrinek, hogy ez az előadás fantasztikus volt. Fantasztikusan jó, hatásos, érzelemdús, felkavaró, felháborító. Na és baromian vérprofi!

Blaskó Balázs, ez az 56 éves egri színművész, festő, vidéki producer és barátaival Eger várvédő mítoszának nyaranta állandó színpadi megteremtője egy meglepően tehetséges színházrendező. (A meglepőenről majd még később.). Blaskó színészválasztása, színészvezetése, az ősi színjátszás legbeváltabb eszközeinek ízléses és arányos alkalmazása lényegében a semmiből, egy apró kis színpadon, díszletek, jelmezek nélkül, néhány képpel, két paddal, na és tizenegy kiváló színésszel megteremtette a csodát. A színjátszás csodáját.

Néztem Saárossy Kinga egyszerű, eszköztelen epizódjátékát, hallgattam szép mélyhangját, láttam a fájdalmas meghatottságról árulkodó könnyeit és én is nyeltem a magamét közben.

Mészáros Sára fiatalsága, életszeretete, naiv boldogságvágya, a halállal szembenéző optimizmusa és az ő könnyes szemei is elhitették velem, hogy a borzalmak átélése ellenére mégis lehet és kell továbbélni, szeretni, remélni, bízni…

Nádasy Erikát eddig kitűnő énekes előadóművészként, dögös színpadi vampként és Edit Piaf kései klónjaként ismertem. Erre ő képes volt megdöbbenteni, szívszorítóan hiteles anyaként bemutatni azt a mérhetetlen és halálig tartó, önfeláldozó anyai szeretetet, amire akkor mindig képes egy nő, ha magzatait veszély fenyegeti.

Szabó Emília nemcsak e színház ügyeletes üdvöskéje. Nemcsak egy jó énekes, táncos színésznő, szép alakkal és kiválóan iskolázott énekhanggal. Pedig eddig csak ennyit hittem róla, amikor láttam a Csikágó című, semmiről sem szóló, üresen csillogó ,,brodvé”szarban. Nem! Szabó Emília tehetséges és hivatásának maradéktalan birtoklója.

Dimanopulu Afrodité régóta egri színész. Bármit játszik, azt legjobb tudása szerint teszi. Mindig hiteles, nincsenek manírjai, nem játszik túl egy szerepet, mint a rossz színészek szokták. E darabban most nem főszerep az övé, mégis fontos. Amikor jelen van, ott van.

Ivády Erika, Balogh András és Várhelyi Dénes is vállalja az epizódszereplők hálátlan sorsát, hogy most csak azok, amik. Ámde fontosak, mert ha jól teljesítenek, akkor az a darab művészi értékét emeli. Ám, ha ne adj Isten ripacskodnak, harsánnyá válnak…? Nos akkor bizony tönkre tehetik a darabot vagy ,,csak” hiteltelenné a jelenetet. Természetesen nem történt most ilyen. Sőt. Ők hárman hozzátették a történethez, amit kellett.

Kertész Lilly, Fábri Péter és Blaskó Balázs talán megpróbált e színdarabbal egyféle információs mulasztást is pótolni és emlékművet állítani a magyar vidék elpusztított zsidóságának. Ha csak ennyit tettek volna, az már óriási érdem.

Ennél sokkal többet tettek. Missziót teljesítettek! A színházművészet eszközeivel szuggesztíven felidézték a múltat, melyet Blaskó Balázs rendezői tehetsége fantasztikus drámai erővel teremtett meg. Meglepő módon tehát a Látogatók c. színdarabbal egy új, tehetséges színházrendező is bemutatkozott, akiből talán még színházmegújító válhat.

Radó István