Zömében középiskolásokkal volt tele a színház, amikor megnéztem ezt az előadást, ezért némi értetlenkedésre és a mozikban szokásos zajongásra számítottam. De örömmel be kell vallanom, kellemesen csalódtam a fiatal publikumban, mert látható módon együtt lélegeztek az előadással, értették és úgy tűnt élvezték a színházi világot, melyet Máté Gábor rendezése állított színre eléjük. Pedig bevallom, e rendező korábbi munkáját, a Csörgess meg-et, én nem sokra becsültem. De mégis, ez az előadás lekötött, egészen a második felvonás végéig, mert az utána következő, nyúlfarknyi harmadik, na az szerintem oda nem illő módon, inkább a ,,kutyáké” volt. De nem szaladjuk annyira előre. Vegyük előbb magának a darabnak kiválasztását, annak okát, indokát, jogosságát.
Hát nem. Indokolható okot, azt nem találtam, amiért ezt a darabot a XXI. század elején elő kellett volna venni. Nem láttam értelmét, hogy a XIX. század végi, végzetesen elszegényedett, deklasszálódott kisnemesi réteg, az ún. dzsentrik önző, sőt önpusztító és mindent kihasználóan élősködő életét újraidézzék. E darab a társadalmilag lassú pusztulásra ítélt parazita dzsentriken, az emberi silányságon, becstelenségen és ostobaságon kívül tulajdonképpen nem mutatott fel semmit, ami jó, szép, alkotó és értékes az életben. Ezek az avítt figurák soha nem építették volna fel a gyönyörű, díszes, eklektikus Budapestet. Ezek a simlis selejtemberek csupán a néhai Nagy Endre kabaréinak gyakori gúnyoltjai voltak csupán. Nem ők találták ki és teremtették meg a Csepel Műveket, a MÁVAG-ot vagy a híres Goldberger Textilgyárat, az akkor világszínvonalú mezőgazdasági gépgyártást és például a sugárúti Párisi Divatcsarnokot. Nem ők tervezték és kivitelezték az Országházat és a többi pazar, azóta is arculat-meghatározó középületet szerte az országban. Összegezve: ezek a selejtemberek csupán torz emlékei, de nem jellemzői és meghatározói voltak egy valaha volt fényes kornak, a Milleneumi időknek. Egyszóval: nem érdemelnék a felidézést.
A néhai Csiky és a jelenkori Máté színdarabja mégis nézhető, sőt élvezhető színielőadás. Ennek oka elsősorban a kiválóan teljesítő színészeknek köszönhető. (Na nem mindegyiknek.) Engedtessék meg nekem, hogy (szándékosan) nem szereposztási rangsorban értékeljek, mert a tehetség, az bizony még epizódszerepekben is fel-, sőt kitűnik, ezért előbb ők érdemelnek figyelmet.
Sata Árpád, ez az utóbbi években méltatlanul háttérbe szorított, sőt, mondhatni, átmeneti jelentéktelenségre kárhoztatott kiváló színész elég, ha megjelenik a színpadon. Tesz néhány kézmozdulatot és ahogy áll, ahogyan végigsimít az arcán, arra oda kell figyelni. Csak rá, senki másra, sokáig. Komikus, tragikomikus és feledhetetlen. Ezt hívják színészi tehetségnek. Ez nem tanulható. Ez születik és van. Méltó színvonalú társa, szerepbéli felesége, Fekete Györgyi, akiről ugyanez elmondható, sőt, talán még több. Fekete Györgyi elképesztően sokoldalú jelensége az egri színpadnak. Szinte mindent el tud játszani és annak ellenkezőjét is, de ha épp megbízást kap, akkor még jelmeztervező is. Venczel Valentin dettó. Ő is a színészi talentumához képest csupán egy apró, nyúlfarknyi szerepben tűnik fel a második felvonásban, ahol vehemensen kártyázik és mond, tán két rövid mondatot. Ez is csupán egy segédszínészhez illő feladat lenne. De néki ez nem számít. Venczelre mindig, minden darabban oda kell figyelni, mert jelen van. Mert aurája van néki.
Furcsa módon ilyen aurát Kaszás Gergő körül most nem érzékeltem, pedig az ő megszokott ,,manírjai”, jellegzetes, egyéni modora, magatartása, olykor már-már szépnek ható, groteszkül emberi csúnyasága igazán figyelemfelkeltő. Kaszás ritka különös színészjelenség amúgy. És mégse. Molnár Ferenccel szólva: nem viszi el hátán a darabot. Ugyanúgy nem viszi el, mint az első felvonásban főszereplőnek számító Bozó Andrea se. Ő egyébként talán a színház legsűrűbben foglalkoztatott színésze az utóbbi években. Úgy vélem, hogy nem igazán megérdemelten. Pedig mindig igyekszik, láthatóan a lelkét is kiteszi… Igaz, Moliére óta szokásos és érthető, hogy a színházigazgató felesége mindig jó szerepeket kap. No de ennyit? Egyébként jó, igyekvő színésznő lenne. Arca, alkata többször is jól illett szerepe megformálásához. Kellemesen nézhető volt. De karaktere igazságtalanul sokat volt foglalkoztatva a többi, hozzá hasonló színésznőre nézvést méltatlanul, ami óhatatlanul nyomot hagyott játékán.
Mészáros Sára és Mészáros Máté is megtett mindent, amire szerepe diktálta és mégis, picit kevésbé tűnt hitelesnek. Főleg a Máté. Nehezen hittem el, hogy ő akkora simlis gazember, amekkora és hogy kizsarolja mostohaanyjától a lányát magának, feleségnek, hogy azután átjátszhassa gazdag barátjának, akit amúgy állandóan az orránál fogva vezet. Sajnos nem volt annyira utálni való gazember, hogy karaktere elvigye hátán az egész második felvonást. Pedig szerepe erről szólt volna, csak hát kellő jellemábrázoló erő híján… Másfelől igen, azt elhittem Vajda Milánnak a málészájú, ámde kőgazdag birkatenyésztőnek, hogy olyan egy buta, akit tartósan meg lehet vezetni.
A további szereplők már nagyobb csalódásokat okoznak: Bartsch Kata nem volt eléggé cinikus és kihasznált feleség, Szabó Emíliának nagyon szűk és nem ráillő volt a cselédszerep, pedig ő – szerintem - biztosan többre termett. Végül pedig Görög László és Ötvös András, ők csupán egy-egy lendületes színpadi harsánynak tűnnek. Pedig ,,baromira” törik magukat. Túlontúl hangosak és túlzottan igyekvők. Görög a maga módján. Csak hát ő mindig egyféle. Minden szerepben egyforma. Laza, topis, kissé ápolatlan, kócos, borotválatlan, könnyeden bohóckodó és komolytalan. Hát, valóban és voltaképpen a színészi hitelességgel van itt alapvető gond mindkettőjüknél. Ötvös András is elszántan, mindent bevet a színpadon. Hanggal, erővel és lendülettel bőven bírja. Túljátssza a szerepét. Ezen azért lehetne segíteni, mert Ötvös András például reményt keltően talentumos színész. Lehetne számukra is jól illő szerepeket találni. Ha ez ebben a színházban és általában, gondos rendezői szándék lenne… Sajnos ez az utóbbi években nemigen volt tapasztalható.
Megfigyelhető, hogy ebben a színházban az igazgatón kívül csupán két-három, állandó név merült fel rendezőként. A kiszámítható sikert azonban legtöbbször csak az igazgató biztosította be magának. A legdrágább, a legtöbb szereplős színdarab előadásával. E gyakorlat – szerintem kizárólag akkor jogos és tisztességes – ha egy magánvállalkozású színházról lenne szó. Ám, ha az adófizetők pénzén ,,művészkedik” egy színidirektor, akkor kötelezően tisztességes – volna – az önkorlátozás és a közönség tisztességesebb kiszolgálása. Mert a színjátszás – úgy gondolom – nem csak művészet, hanem szolgálat is. A közönség lelkének, szellemének, vágyának szolgálata. Ez a színház ősi, kötelező hagyománya az utcai ,,commedia del arte”, manapság sokszor elfeledett követelménye is - volna.
Különben ez a darab két felvonásban alapvetően sötét vagy inkább piszkosfekete, majd a harmadik rövidben, meg érthetetlenül és indokolatlanul piszkosfehér. Két felvonáson át mindenki sötét ruhában lompos, azután meg ugyanezek, érthetetlen és csonka szövegeket mormolva fehérekké váltak. Számomra tehát nem volt értelmezhető a harmadik felvonás, ezért nem is írok róla többet. Utólag megnéztem e felvonás szövegét és amennyire emlékszem a látottakat összehasonlítva, a rendező és a dramaturg szövegtörlő ceruzája alaposan elkophatott…
Rosszkedvű végszóként (azaz gondolatként) írom le: Az a bajom ezzel a darabbal, ami az egész mai, egri színjátszással: Eltűntek a szép, ápolt, élvezhetően bámulható, olykor csodálható emberek, a gáláns férfiak (köztük a színészbölények) és a vonzó, érzéki, sőt titokzatos (del)nők a színpadról.
Csak remélhetem, hogy nem örökre.
Radó István
