Nem értek egyet Kácsor Zsoltnak, az állami színházigazgatók kiválasztási módját bíráló jegyzetével, melyet a Népszabadságban tett közzé január 22-én, a hétvégi lapszám harmadik oldalán. Alábbiakban az egyet nem értésemet fogom – Kácsort méltán megillető – tisztelettel elemezni és indokolni, mert Ő nem egy akárki újságíró, hanem a legjobbak közül való. Mégsem értek vele egyet, amikor azt kifogásolja, hogy manapság kis hazánkban elsősorban és leginkább ,,fideszhűnek”, illetve mindig a kormánypárthoz dörgölődzőnek kell lennie ahhoz, hogy, valamelyik állami fenntartású kőszínházban, ötéves direktori megbízást nyerjen el. Állítására példának az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató állásának mostanság zajló pályázatát említi.
Azt gondolom, hogy az állítás és az általa vázolt helyzet nem valós, sőt, a kifogásolóknak eleve nincs igazuk. Ugyanis maga az egész közfinanszírozott színházrendszer rossz, igazságtalan és közgazdaságilag nonszensz. Más szóval és elnézést a tréfáért: egy döglött lovat vizsgál és arról értekezik, hogy nem illik rá a szerszám. Mielőtt részletes érvelnék állításaim megerősítése érdekében, majd pedig elmesélném a három, egri pályázó személyi és szakmai habitusát, eddigi munkásságukból eredeztethető alkalmasságukat, természetesen ahogyan én látom – a nézőtérről - hadd kezdjem egy nem színházi példával.
Évekkel ezelőtt egy műcsarnokbéli kiállításon láttam valami elgondolkodtatót. Ahogyan sétáltam a kiállított műalkotások között, egyszer csak meghökkentem, mert nem értettem, amit látok. Két, hosszú, fehér, afféle gyomorban oldódó gyógyszerkapszulát láttam a földön, egymásra keresztben, az eredetinek úgy százszoros nagyításában. Néztem rövid ideig, fitymáltam, csóváltam egyet és továbbléptem. Ám ha e két kapszulát egy köztéren, állványon, szoborként látnám viszont, akkor már felháborodnék, hogy miként merik így a döntéshozók az adóbefizetéseimet efféle méltatlannak ítélt dologra költeni. Mert én bizony sehogy sem hinném el, hogy a két kapszula értékes műalkotás.
De vissza színházhoz. A szovjetek által megszállt Közép-kelet Európában, így nálunk is 1949-51. között minden kőszínházat állami tulajdonba vettek, a színészeket pedig közszolgálatba, havi fizetéssel, amit akkor is megkaptak, ha nem volt elég pénz az előadások jegybevételéből. Kiegészítette ezután állandóan az állami költségvetés. Innen datálódva a magyar színházak többé nem függtek – mint előtte, úgy 300 évig – a néző tetszésének kényétől és kedvétől. A színházaknak évi költségvetésük volt, amiből meghatározott számú bemutatót kellett színrevinniük. Cserébe az állam szigorú módon ellenőrizte azt, hogy milyen színdarabokat, milyen hangvétellel, milyen társadalomnak szóló üzenettel adtak elő. Ez persze nyilvánvaló cenzúra volt, de lényegében nem különbözött például a francia Napkirály udvari színházának ellenőrzésétől.
A színházak vezetése gyorsan és lényükből fakadó természetességgel, kreatívan alkalmazkodott az állami irányítás aranykalitkájához, mert meghozta azt, amit évszázadokon át vágytak és sosem reméltek megkapni, az előadások színrevitelének és nem utolsó sorban a színházi emberek létének kockázatmentes biztonságát. Az Állami Számvevőszék részletes elemzése szerint 2010-ben a vidéki magyar színházak működésének állami támogatás-aránya 74% volt, a jegybevétel pedig 12%(!). A számok világosan mutatják, hogy ma egy magyar színház működése egyáltalán nem függ a közönségtől. E tény egyszerűen felháborítóan abszurd, mert így lényegében nem függ a sikertől sem! Eredményességének nincs semmilyen kockázata. Ez egy közgazdasági nonszensz! Egy-egy színház állam az államban. Vezetője kegyúr és kényúr, aki megbízatása lejártáig azt csinál, amit akar. Kiállíthat akár egymás után olyan színdarabokat, amikről még a bérletes nézők is elmennek az első felvonás után. Rákényszerítheti bármekkora baromságokra színészeit a modern színjátszás ürügyén. (Pl. Zsótér I. Velencei kalmár rendezése, melyet több hivatásos kritikus az egekig magasztalt). Kísérletezhet olyan rendezésekkel, amelyek ugyan a színházi ,,szakma” berkeiben ünneplik őt, de a közönség dohogva, értetlenül távozik az előadásokról.
Tehát a fentiek alapján azt mondom, hogy abszolút mindegy egy színház igazgatójának a személye és az se számít, hogy melyik párthoz kötődik, ameddig a jelenlegi, állami mecenatúra átkos jóvoltából nincs arra kényszerítve, hogy alázatosan szeresse, dédelgesse, sőt tanítgassa és főként maradéktalanul kiszolgálja közönségét. Mert én, mint adófizető polgár elsősorban ezt várom el! A többi pedig nem érdekel.
Végezetül az egri színidirekció pályázatáról konkrétan: Hárman pályáztak.
Az első, korábban színész volt, majd az egri bábszínházat igazgatta. Megbízatását egy ciklus után nem hosszabbította meg a megyei közgyűlés. Ezután politikai tüntetéseken és önálló előadóesteken, gúnyolódó performanszokban tűnt fel és politikusokat gyalázó könyveket írt.
A második, sikeres és díjazott balettművésznő, koreográfus, aki nem színész, nem rendezett színdarabot, nincs színházvezetői gyakorlata, képesítése.
A harmadik: sikeres, tapasztalt színész és rendező, megfelelő képesítésekkel. Vállalkozóként a társával két évtizede (!) – politikai széljárásoktól függetlenül – az egri nyári színpadi játékok sikeres szervezője, rendezője – üzleti alapon.
Az első pályázót a megyei közgyűlés illetékes bizottságának egyetlen tagja sem támogatta, a másodikat már négyen a kilencből. A harmadikat pedig mindenki egyhangúan támogatta.
Radó István
